állt csak a teremben
szunnyadt porosan, meredten
s ahogy leültem elé,
mint zenebarát zselé
mozdult fejemben az agy,
ami szólt, hogy ami vagy,
csak azt játszd, ne mást
játssz pazar látomást
billents recsegőn selymeset
rögtönözz durván kedveset
nyikorgott üvegesen,
kopottas öregesen,
ahogy szántottam elejét,
fekete-fehér mezejét
magam is úgy hittem,
ha állna valaki mögöttem,
biztos lenne magában,
őrülttel van egy szobában
pedig nem az, aminek látszik
agyam magának játszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése