Közeledik illatok nélkül a hajnal.
Téged vár.
Hová tűntek a kertek?
Helyén homokhegy miért áll?
Keresnéd, de mind elégett már.
Menekülj, ha félsz!
Amíg csendes a sivatag.
Rohanj el, meg se állj!
Ne nézz hátra, ne várj!
De, ha állod a Napnak a sugarát,
Itt maradsz te is.
És láthatod, mi az
Mi éget és fáj.
Így szól az üvöltő sárkány,
Ami bennem él:
- Homokká válok benned,
Velem együtt te is homokká leszel.
Lelkemet lelkeddel fújja a szél.
Menekülök és félek,
Mert én vagyok a sivatag.
Zöld voltam, mint a kert,
De kiégtem magamban.
Most állok,
Mert tudom, hogy lassan
Eltűnök a melegtől
Remegő horizontban.
Magamban őrzök mindent,
Pedig kiüvölteném magamból
A kiégett, mégis, mégis izzó mérget.
Hogy elmúljon ez a fájdalom,
A lelkemet kiordítanám.
S levedleném a száraz, vörös kérget.
A gondolatok; sikító szelek.
Szárazon süvöltenek.
A lélek fájó pontjai; hatalmas kövek.
Vörösen üvöltenek.
Elégek, mégis te kérded,
Ide hogyan értem.
Száraz nyomon jöttem
Vörös homokködben.
Kiégett, izzó nyomokon.
Száraz, vörös homokon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése