Pirkad már.
A fény a tájba harap.
A sötét függöny lehull,
Kel fel a Nap.
A hegyek visszhangozták,
Hogy madarakkal telt meg az ég.
Hol a legvadabb szelek fújnak.
Ahol legszebben kék.
Erősek voltak, mint a hegyek,
De az idő mostoha.
Hisz a hegyből folyó ered,
Belőle homokot mos tova.
A nyelveden szól e madár,
Így neked is madarad.
Hangja szabadon szólt,
Mely minden hangnál szabadabb:
Szárnyam hiába fárad, a földre én
Nem szállhatok.
Odalenn nem vár, csak sötétség
A fény csak fenn ragyog.
Idegen szelek sodorhatnak el,
De nem vagyok gyengébb
Semmilyen viharnál.
Mert szívem a Hazám!
Benne hitem a lelkem,
Ami magasan száll.
Későre jár.
Szürkül a szűk határ.
A vörös égen már
Csak magányos madár.
Társait
Zord vihar falta fel,
Ma már mind' túl sok határon
Ébred s alszik el.
De bennük él!
Örökké él
A Magyar Vér!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése